Paolo Driussi kérdéseire Láng Zsolt válaszol, 2006.
Paolo Driussi kérdéseire Láng Zsolt válaszol
1. A határon túli irodalom is magyar irodalom?
Egy spanyolul író nem biztos, hogy spanyol író, lehet argentin, kubai, mexikói is. Egy németül író szintén lehet osztrák vagy svájci, esetleg prágai zsidó… Aki magyarul ír, az magyar író, éljen bárhol a világon, Amerikában vagy Erdélyben. Erdélyt tekintve ráadásul igencsak meghatározó az a történelmi tény, hogy volt néhány évtized, a török időkben, amikor magyar irodalom nagyjából csak itt létezett.
2. Van-e különbség női és férfi irodalom között a határokon túl?
Ami a női irodalmat mint irányzatot illeti, Erdélybe mindig később érkeznek az új áramlatok, akárcsak a meteorológiai frontok. Bár az is igaz, hogy például az első világháború után, amikor elszakadt Magyarországtól, és amikor épp az elszakadás miatt kevésbé kötötte a veretes irodalmi tradíció, Erdély már-már pajkosan kóstolt bele az új európai ízekbe. Kialakult egy erős avantgárd mozgalom, volt néhány fantasztikus női író is, akik otthon voltak Európában! Talán megint lesznek, akik nem úgy írnak, mint a férfiak. Elképzelhető, hogy Erdélyben is felbukkan hamarosan egy Jelinek.
3. Milyen témaköröket választ? Mi a hivatása, célja?
Amikor DAAD-ösztöndíjjal egy évig Berlinben voltam, egészen meglepett, a németeket mennyire érdekli a hely, ahonnan jövök. Mennyire érdekli őket az erdélyi téma: az árulás, az emlékezet problematikája. Erdélyben ezek egészen aktuális kérdések. A rendszerváltás után lassan kinyíltak a titkos dossziék, kiderült, hányan, de hányan adták el legjobb barátaikat is. Ezen kívül van még egy másik árulás is, a nép, a közösség elárulása, hiszen mindenki, aki áttelepül Magyarországra vagy Nyugatabbra, az gyengíti, azaz elárulja a közösséget, amelynek fia. Ami az emlékezetet illeti: egyrészt helyre kell hozni azt, amit a kommunizmus tönkretett, másrészt pontosan meg kell őrizni a negyven siralmas évet is. A történelmi regény mai változatai persze nem csupán itt születnek, de Erdélyben talán élőbb az emlékezés, az emlékek rögzítésének, a memoár-irodalomnak a hagyománya, nemhiába beszélnek ún. erdélyi emlékírókról.
Volt egy időszak, amikor az erdélyi író a kisebbség szócsövének gondolta magát, de ez nagyjából a múlté. Már csak azért is, mert a világot akkor érdekli a kisebbség helyzete is, ha érthetően, színvonalasan megfogalmazzák. Tehát ugyanolyan fontossá vált, a “hogyan mondom” esztétikája, akár a “mondjam el” imperatívusza.
4. József Attila?
Kapcsolódva az előzőekhez, Ő például mindig vigyázott arra, hogy pontos legyen. Hihetetlenül fegyelmezett költő, verseinek rímelése, ritmusa soha nem önmagáért való, egyetlen szava vagy ríme nem kirívó. Még a magánleveleiben is nagyon pontos, végtelenül őszinte ember. És ami a legfőbb: úgy tudott adni, hogy az ajándék ne legyen sem a megajándékozott, sem az ajándékozó számára teher, kötelezettség. Ne kötelezzen senkit viszonzásra, hálára. Koldus volt, de nem koldult, ajándékozó koldus volt. Bolond koldus, aki a legokosabb ember.
5. Egy társadalmi helyzet vagy réteg írója?
Ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem. Kié vagyok? Kinek az írója?
Azt mondják, igazi otthonunk a gyerekkor. Eszembe jut Gadamer zavara, amikor megkérdezték tőle egy interjúban, hová valósi… Igaz, hogy nem ott született, de mégiscsak boroszlói, mert ott volt gyerek! Kosztolányi is az első hét évet tartotta meghatározónak az írói élménytár kialakulásában. Azt mondanám, hogy én is a gyerekkoromé vagyok. És mivel gyerekkoromban mindenféle ember szerepet kapott, volt ott iparos, tisztviselő, kereskedő, arisztokrata, magyar és egyéb náció, hát kifejezetten senkit nem képviselek. Nem képviselek senkit, hanem csupán a gyerekkori énemet, vagyis önmagam személyes rétegeit szólaltatom meg. Személyes és e személyesség által a világhoz kötött rétegeit.
6. Mennyire fontos, hogy az irodalom lokális legyen, mennyire, hogy nemzetközi?
Van egy szövegem, amelyben Erdélyt a népek kondérjának, szilvafőző üstjének nevezem, viszont felcseréltem a neveket, a románok helyett azt írtam, zsidók, a magyarok helyett azt, hogy románok, a cigányok helyett, hogy németek stb. Csak itt értik, hiszen ki tudná a nagyvilágban, hogy Erdélyben kétmillió magyar él, zsidók meg pár ezren, ha vannak, németek dettó… Itt értik, és nagyokat nevetnek a tréfán, amikor a cigány pedantériáról és szorgalomról beszélek… Ezt az írást lefordították németre és angolra, azt hittem, feleslegesen. Ám amikor felolvasták, a trükkről mit sem tudó hallgatóság is érteni vélte, egy az egyben vett mindent, és meghatottan követte végig a sokféle nép egymásrautaltságának történetét. Szóval, lokálisan így értenek, globálisan meg úgy, minden olvasó másképp ért meg egy szöveget, és ezzel az olvasói mássággal ihlető lehet szembesülni, tehát mindenféle terjeszkedést, fordítást én örömmel fogadok.
7. Mennyire nehéz írni?
Ha nehezebb, nem azért az, mert magyarul írok, hanem mert épp Romániában, e nemrég szabaddá lett országban élek. De persze itt voltaképpen könnyebb írni, mint Budapesten, ez egy csendes világ, nincsenek felkérések, állandó kísértések, reggeltől estig otthon ülök, és írok, illetve van egy pazar könyvtár, ahol a régi könyvek közül minden megvan, Piranesi és Athanasius Kircher például, sőt, az amerikai függetlenségi nyilatkozat is. Megdöbbentő élmény volt, hogy egyszer Umberto Eco ugyanabból a Kircher-könyvből idézett, az Egyiptológiából, amit én is épp akkoriban lapozgattam a Teleki könyvtárban…
Az olvasók pedig számosak Erdélyben is, ha a könyveladásokat tekintem, akkor itt is elfogynak a könyvek kétezer példányban – kortárs magyarországi szerzők magyarországi példányszáma sem nagyobb általában.
8. Ki az magyar ill. külföldi író, aki hatást gyakorol Önre?
Én most Nádas Péter nagyszabású könyvét, a Párhuzamos történeteket olvastam, remekmű. A gyerekeimnek vasárnap délutánonként Cervantes Don Quijotéját olvasom fel, megdöbbentő, mennyire mai mű, kortársam is írhatta volna, az egyik legnagyobb regény!
9. A határon túliak mire taníthatnak?
Az a fajta érzékenység, amely megérzi a sebezhető pontokat, vagyis empátia – ez talán jellemző az itteniekre. Az a fajta naivitás, amitől a romlottság is esendőnek hathat, amitől a romlott is lehet ártatlan. Kisebbségben akkor lehet élni, ha nem gondolsz arra, hogy kisebbségben élsz. Ehhez viszont az kell, hogy tudj még kisebb lenni. Önismeretre van tehát szükséged, és ha magadat ismered, nyilván másokat is jobban megismerhetsz. És ha másokat ismersz, akkor jobban szót tudsz érteni velük, és a világodat máris nagyobbnak érzed.
A magyar nyelvet kevesen beszélik, a logikája, a képisége egészen más, mint a többi nyelvnek. Talán emiatt is érdekes lehet mások előtt. Ismerek például egy indiai lányt, aki azért tanult meg magyarul, mert elbűvölte egy magyar kifejezés képisége. A magyar képekben fogalmaz, és a nyelv kialakítja az agy struktúráját, tehát aki magyarul beszél, az magyarul is lát. Ez még az első kérdéshez tartozik. Magyar nézés már csak azért is bizonyíthatóan létezik, hiszen beszélnek ún. magyar fotográfiáról, a magyarok világhírű fényképészek, Capa, Brassai, Kertész, Hervé, Moholy-Nagy, Vydareny, igen sokan vannak, és bár sokan elhagyták szülőföldjüket, és máshol szereztek hírnevet, nézésük magyar maradt.
10. Mit kérdezne a többiektől?
Érdekelne, hogyan telik egy átlagos napjuk.
11. Mit kíván?
Nemrég az indiai lány azt mondta nekem, egyedül Magyarországon találta meg azt a kíváncsiságot, ami miatt érdemes Európába jönnie. Kérdeztem, mire gondol, és kiderült, valami olyasmire, amivel én akkor találkozom, ha kimegyek a falunkba. Talán a periférián lakók kíváncsisága ez, valami esendő és naiv érdeklődés. A mondatokat is alakítja. Amikor például azt mondják, “eltűnt, mind Bolond Andris”, akkor egy megmagyarázhatatlan és nyugtalanító eseményt elevenítenek fel, azaz próbálnak megfejteni, kétszáz éve folyamatosan. Már köszönésük is kérdezés: “Messze-é?”, azt firtatják, hova-merre indultál. Azt kívánom a megfelelő ünnepélyességgel a magyar irodalomnak, hogy őrizze meg a kíváncsiságát, a valóságot, a világ keletkezését és alakulását, az ismeretlent firtató kíváncsiságot. Őrizze meg mindannyiunkban.
