Sturm László: Valóságkeresés. (A szomszéd nő című kötetéről) Magyar Szemle, 2004. október.


Az erdélyi Láng Zsolt elsősorban regényeivel (Perényi szabadulása, Bestiárium Transsylvaniae) hívta fel magára a magyarországi olvasók figyelmét. A - tartós - figyelemre azonban elbeszélései is méltóak.

A szomszéd nő tizenöt novellája közül Az időlátó Oidipusz történetét meséli újra, a többi (kisebb) részben a 19-20. század fordulóján, (nagyobb) részben a közelmúltban játszódik a Kárpát-medencében, vagy egy-egy utazáshoz kapcsolódva a nagyvilágban. Az író stílusában nagy szerepet kapnak a rövid, könnyen áttekinthető mondatszerkezetek, ezek teszik lehetővé a gyors ritmusú előrehaladást és a jelenségek határozott, láttató megragadását. A körülményeskedés kerülése, az információk takarékos adagolása néha egy-egy információ kimaradásával vagy késleltetésével jár, ami kizökkenti az olvasót. Hol üdítően, hol enyhén zavaróan.

Az elbeszélések hősei tudatosan vagy öntudatlanul a valóságot keresik. Próbálkozásaikat meghatározza, hogy a siker kizárólag egyén és lényeg közvetlen viszonyában jöhet létre, a kötet világában nincs közvetítő hagyomány és közösség. Az élet beteljesítése így az egyén radikális elkülönülését feltételezi, a - tömegként lelepleződő - társak, a megszokások és az elfogadott erkölcsök megtagadását.

Az elragadtatás állandó kísérője a ráébredés a mindennapi környezet alantasságára: "lassan tolulnak elém a részletek. Például egy férfi rémült és dühös arca. (...) A tömeg, amely a kút körül hullámzott, a maga erőszakos és üres életével, áporodott kigőzölgésével, otromba viselkedésével ingerültté tett." (Római utazás); "Furcsán éreztem magam. Először sok-sok év múltán észrevettem a járókelőket. Mennyi kopott ember! De hát, amikor feleségemmel megismerkedtünk, és közössé tettük életünket, akkor is kopott és ellenszenves volt a világ. Aztán sikerült kialakítanunk a burkot, ahova semmi nem nyert bebocsátást. (...) Gyanítani kezdtem, hogy a beszélgetések láncolata megszakad, és valami élesebb kezdődik. Hogy a valóság lecsap rám. Hogy szédület dönt be az örvények közé." (A szomszéd nő). Az igazi valóságra döbbentő "szédület" legtöbbször a szerelem, a köznapi világ szemszögéből pusztító, rémítő érzés: "A szerelem letarolja a legszebb mezőket, átalakít, kívül-belül." (Bombay); "Nem hiszek a barátságban, mert az etika nyelvén beszél. Csak a szerelemben hiszek." (A szomszéd nő). A szeretett nő valamiképpen megeleveníti, közvetíti a rejtélyes, de vágyott felsőbb valóságot, hamvassága, illata, "infrateste" erre az illékony világra hangolja rá a férfit. Az idegenség nyújt reményt, hogy ki lehet törni az ismert világ közönségességéből.

A vágyott cél: átérezni a teremtés harmóniáját és belesimulni abba. Ráhangolódni egy olyan valóságra, ahol nem csak a köznapok gondjai foszlanak szét, hanem a halálfélelem is megszűnik. Ez a világ azonban szokványos fogalmainkkal értelmezhetetlen: maga az idegenség, a minden színt elnyelő feketeség, a semmi: "ami a világon a legmélyebb, az fekete. Nézni, és nem látni semmit. A semmiben felfedezni a legmélyebb mélységet" (Mángumnitá boalagná tung).

A tisztább létezés nem a maga teljességében toppan a kereső elé, hanem a közönségesség közegében, onnan kell kiszabadítani. Ez azt jelenti, hogy a szerelmet keltő nők - ez legsokoldalúbban A szomszéd nőben és A bolgár kalauznőben van kidolgozva - minden bűverejük mellett is esendő, maguk is segítségre szoruló lények. A felemelkedést gyakran visszaesés követi, vagy legalábbis annak a veszélye. A beteljesülés és az elszalasztás pólusai között vibráló feszültséggel töltődik föl minden esemény. Az elragadtatás átfogja a teljes személyiséget, a szerelem megkívánja a testek harmóniáját is. A csak lelki szerelem álmegoldás: "D. végül elhitte, hogy a szerelem makulátlan érzésével sikerül belépnie egy tágas, tiszta történetbe, amely a világ összes történetével össze van kötve (...) De miközben égi szerelem honolt a belsejében, kívül a test megalázkodott, szenvedett és gyötrődött, a mellkasában bent rekedt levegő megkövesedett, és megnehezedett" (Római utazás). És milyen a nagy beteljesülés? "Nem is tudom" - tűnődik az elbeszélő a Mángumnitá boalagná tung végén. A Saint Nasarde-i kolostor mégis - sikeres - kísérletet tesz a megidézésére. A szentség és az eredet közelsége ("E belső sugárzással gyakran találkozni szentéletű embereknél."; "Akár a Paradicsom! - lelkesedett a feleségem."), ember és ember, ember és környezete harmóniája, a mindennapi érzékelésen való túllépés ("sem éhség, sem fáradtság nem nyaggatott minket"; "a vér vastagon ömlött. De szemernyi fájdalmat nem éreztem."), az irracionalitásba könnyen átcsúszó megérzések és események jelölik ki azt a kívülről megragadhatatlan, de bizonyos mértékig megidézhető állapotot, amelyben "valami belső kényszer" segít eligazodni. A magasabb lét azonban nem idill, hiszen "a megérzésnek végeredményben azon az irracionális vidéken volt forrása, ahol a létezés titkaiból egyéb ködös, fenyegető dolgot is megpillantottam". A szomszéd nő az élmény személyiségváltoztató jellegét emeli ki: "De már nem kiáltott. A nevem elszállt. Szállt, szállt, most érkezett a Főtérre, és a harangkondulással lendült tovább. >Ne szólíts így, ez már nem az én nevem<, suttogtam nagy, csatakos arcába".

A fentiek tükrében nyeri el a jelentőségét az a tény, hogy a legtöbb novellában fontos szerepet játszik az utazás. Az utazás kiszakadás a megszokott környezetből, új élményeket, új látásmódot kínál, végeredményben esélyt teremt a szokványos élet megváltoztatására. Szintén értelmezhetővé válik az a látszólag esetleges jelenség, hogy az elbeszélő többször hívja fel a figyelmet az időjárás hirtelen megváltozására, ami az analógia erejével érzékelteti, hogy az egyén sorsában hasonlóan elemi erők hasonlóan váratlan fordulatokat eredményezhetnek.

Az adott világ jelentéktelensége és a transzcendencia felfoghatatlansága az események mögött általában titokzatos mozgatóerőket sejtetnek. Ezek A kút című elbeszélésben különösen szembetűnőek. A lehetséges mozgatók közül Az időlátóban a tudatalatti, A kútban a napkitörések, a melankólia és a személyiség hasadtsága tematizálódik. Könnyű az életben eltévedni. A kibontakozás legfőbb vezérfonala a szépség, amely szintén megfejthetetlen, de egyszerre sugallja a tökéletesség, a szabadság és az öröklét valóságát (például a New York-i havazásban: "szépsége megfejthetetlennek tűnt, az öröklét titkát őrizte /... elém tárta tökéletességét"). Az írások fő témáját képező lelki közösségek is mindig váratlanul, megmagyarázhatatlanul keletkeznek, csak a szépséghez kapcsolódva, racionalizálhatatlanul. A bűn a szabadság, a tökéletesség és az öröklét hármassága közül az egyiket kiemeli és abszolutizálja, és a részt emelve az egész helyébe az őrület kiúttalanságába torkollik (Római utazás).

A közvetlen egyén-egyén, illetve az ezzel egylényegű egyén-transzcendencia kapcsolatok felfokozottá, elragadtatásszerűvé teszik a szereplők életét, az elbeszélések világát. Az elragadtatás azonban - az óvó közösség és az eleven hagyomány hiányában - nem lel fogódzókra, és nélkülözi a tartósság biztosítékait. A szépség nyújtotta esély mellett ez a másik oka az esztétikai szemlélet fölerősödésének. A lényegiség megtapasztalása példát ad a "teremtés dallamára", a "zsongó univerzumra" való ráhangolódás lehetőségére és szükségességére. A siker nagy, emblematikus figurája a Római utazásban emlegetett Goethe. Ha azonban a ráhangolódás nem sikerül, akkor a benyomásokkal való sodródás a személyiség széteséséhez vezethet (ez A kútban következik be a legszélsőségesebb módon). A külső és a belső szoros kölcsönhatását leginkább a - kötetben leggyakoribb - egyes szám első személyű elbeszélés közvetlensége képes kifejezni, valamint a leírás és reflexió állandó váltakozása, összefonódása.

A kötetnyitó írás, Az időlátó olyan esélyt vet föl, amelyről nem egyértelmű, hogy az igazi valóság elérésének az eddig tárgyalttól eltérő módját jelenti-e, vagy ahhoz kötődik. Oidipusz számára a sors fölismerése nyit utat a lényeg meglátásához: "a múltat az emlékek végtelen nyelve sem képes leírni. Csakis sorsunkban válik láthatóvá. Mert a múlt úgy sugarazza át életünket, ahogy mágneskő az ércet". (Ugyanez a meglátás mint a "saját történet" megismerése jelenik meg A bolgár kalauznőben: "Úgy sejtettem, ha sikerülne ennek a nőnek elmesélnem saját történetét, akkor kizökkenteném őt a mindennapokból".) Az eseményeket új megvilágításba állító sorsvállalás és az elragadtatásszerű élmény az igazi valóság kétféle megtapasztalása is lehet, de össze is kapcsolódhatnak: talán a sors betöltése követi (vagy előkészíti) az eksztatikus átlényegülést.

(Láng Zsolt: A szomszéd nő. Kolozsvár, Koinónia, 2003)