Károlyi Csaba: Plusz mínusz nők. (A szomszéd nő c. kötetről) Élet és Irodalom, 2003/48. szám.
Miképpen A tűz és a víz állatai, azaz a Bestiárium Transylvaniae második kötete is végső soron a nő (egy nő) miatti izgalomról szól, ha teljesen lecsupaszítom - ugyanúgy ez a novelláskötet sem szól végül is másról, mint a nő(k)ről. Míg azonban az előbbi esetben állításom talán meglepő lehet, az utóbbiban magától értetődik. Már a címben is ott van a szomszéd no. És a tizenöt novella tizenöt elbeszélojének és hoseinek valahogy mindig a nőkkel vannak mindenféle elintézetlen és lezárhatatlan, felizgató és elképesztő ügyei. Egyszerre érzékeny és rafinált, (viselkedésükben) hajlékony, (megfigyeléseikben) nagyon kemény és határozott férfiak mesélnek itt a titokról és a különösről, olyanok, mint Eremie atya Láng legutóbbi, harmadik regényében. És ott találják meg, ahol keresik. Persze hogy megtalálják, amit keresnek, hiszen jó tárgyat találtak keresésük számára.
A novellák narrátorfigurái általában úton vannak. A játék időutazással kezdődik, térbeli kalandozásokkal folytatódik, és régi jó romantikus (sőt antik) hagyományként a saját otthonnál végződik. Egy bécsi (ál?)élménnyel (plusz Doderer mínusz Tandori) indokolt Oedipus-átirattól - a szomszédban lakó nőig jutunk el. Közben az utazás a gyerekkoron, kamaszkoron át Róma, New York, Stockholm, Berlin, Bombay, Budapest és Isztambul városát érinti. Pontosabban az isztambuli utazás meghiúsul, helyette egy berlini kórházban időzhetünk. Aztán van úgy, hogy csak leskelődik a beszélő a reptéren, ahol egy lány talán épp Koreába indul. És van úgy, hogy csak ácsorog a vonat folyosóján, valahol a bolgár határ közelében. (Ez utóbbi Kosztolányi novellájának remek parafrázisa, A bolgár kalauznő.)
Kimunkált játék tanúi lehetünk a nemekkel és nemi szerepekkel kapcsolatban is. A Római utazásban például az sem egészen egyértelmű (legalábbis jó darabig), hogy a megrajzolt furcsa figura nő-e vagy sem. (Narancssárga frottírbugyit inkább nő visel - bár az álomban ki tudja hogy van ez? -, inget inkább férfi. Egy nő egy másik nőt is felizgathat, nem csak egy férfit, meztelen felsőtesttel nő is napozhat a tengerparton, akár a hónalját is megmoshatja nyilvánosan, morfondírozhat az ember. És nem csak egy Thomas Mann, de egy nő is beleszerethet egy kisfiúba, okoskodik tovább a kíváncsiságtól izgatott olvasó, de ó, jaj, a végén papának szólítja elbeszélő hősünket a gyerek... Azazhogy?) Ugyanígy A rodoszi című tárcanovellában is csak lassan derül ki, hogy a rodoszi tulajdonképpen - nő. (A szöveg első közléskor - az ÉS-ben - A rodoszi nő címet viselte, de most a kötetben a címből és a szöveg elejéről is ki lett véve a nő.)
"Prózában az ember mindig sebezhetőbb, mint lírában" - állította egyszer Láng, és mindent el is követ, hogy prózája ne legyen könnyen megfogható, hanem mint a vizes szappan, csússzon ki a kezünkből. Első kötetében elrejtett ars poeticája ma is helytállónak tűnik: az olvasó "olvasás közben lesz, hogy nem ért valamit, rémüljön meg nyugodtan, ezt a rémületet felhasználhatja a megértéshez" (Milyen legyen az olvasó). Láng mondatszövése mindig nagyon kidolgozott és kifinomult, lassan és élvezkedve (és helyenként akár rémüldözve) érdemes olvasni. Ugyanakkor elbeszélői logikája mindig az elvárások ellen dolgozik, még véletlenül se azt kapd, amit remélsz, ez poétikájának fontos eleme. Ha elfogadjuk ezt a játékot, akkor most (egy provokatív regény után) nyelvkezelésben, témakezelésben az idegenség fogalmára való rájátszás különösebbnél különösebb rövidebb variációinak örülhetünk. A szövegformálásban és a szövegek meséjében megbújó idegenség nem esik távol az otthonosságtól. A közepén elharapott történetdarabok, az utalásos és áthallásos szerkezetek, a racionalitás megértés-vágyát csupán provokáló mondatfűzések miért ne lehetnének a legjobb barátaink, hiszen mi is ilyen mondatokat és szerkezeteket érzékelünk (és érzünk jelenvalónak), miért simítanánk hát ki őket írásban, mondja a Láng-próza. Egy New York-i havazás, vagy a Saint Nasarde-i kolostor világa, vagy egy stockholmi éj mi másra volna jó, mint arra, hogy magunkra találjunk benne, mondják ezek az idegen világokat végső soron nagyon is otthonosan, sőt mondhatni barátságosan, ugyanakkor kicsit ínyenckedve leíró mostani novellák is.
Hajlamosak vagyunk persze az egzotikus elemekre figyelni, miközben szinte észrevétlenül jutunk el a legsebezhetőbb pontokig. Vonaton, repülőn, ismeretlen lakásban, kórházban, idegen városban, vagy akár a szomszédban érzik a novellafigurák hirtelen úgy, mintha mindig is ott lettek volna, és mintha sehol máshol nem is lehetnének, csak éppen ott. Az ismeretlen nyelvek hatására ismerünk rá a saját nyelvünkre. Az álom, a fantázia idegen tájain vagyunk igazán otthon. És a sok elképzelt nő mind a miénk. A legkülönlegesebb dolgok pedig, úgy tűnik, út közben, a vonaton történnek. Az egyik legjobb írásban, A berlini vonatban elénk kerülő kivételes esemény rendkívüliségét erősíti, hogy mindez az Ostbahnhof és a Zoo közti, a menetrend szerinti harminckét percben esik meg. Ezt nagyon tudja Láng. Az időzítést és az elhelyezést. Meg a rövid sugalmazásokkal, kérdésekkel, az egy-két egyszerű mondattal történő egyénítést. Meg a további, egyre bonyolódó mondatokkal való elbizonytalanítást. Egyszerre tudja jelezni azt, hogy minden világos, és végül mégse érthető semmi. Az alapképlet ott van Kosztolányinál. A bolgár kalauznőben is megjelenik a bolgár kalauz is, aki ugye csak beszél, beszél, utasunk meg ugye nem ért semmit. És a kalauzban föl sem merül, hogy az utas nem érti, mit mond. Mert végül is tényleg érti, hát már hogyne értené. Már amennyire önmagát értheti egy utazó. Azazhogy...
A kötet novelláinak több mint fele az Élet és Irodalomban jelent meg, ahol az elmúlt évben Láng Zsolt egy sorozatot is közölt a Tárcatár rovatban. Meglepő ugyanakkor, hogy akkori sorozatának mintegy felét mégsem tette be a könyvbe. Nincs itt például a Törökgörög, görögtörök (ÉS, 2002. márc. 22.) vagy A magány városa (ÉS, 2002. júl. 12.). És nincs itt, számomra érthetetlen módon, A grúz nő címu írás sem (ÉS, 2001. dec. 21.). Ugyanakkor nagyon dicséretes, hogy a szerző erősen megrostálja kötete anyagát. Ha arra gondolok, hogy az Erdélyi Riport című hetilapban és a Látó folyóiratban is rendszeresen közölte az elmúlt jó egy évben berlini jegyzeteit, csak kalapot emelhetek munkabírása és önmagával szemben támasztott magas mércéje előtt.
A könyv Láng Zsolt tulajdonképpen nyolcadik kötete lenne. Ha nem tűnt volna el a 90-es évek elején Kolozsváron kiadott novelláskötete nyomtalanul a süllyesztőbe. Így tehát tekinthetjük ezt a hetedik kötetnek is, egyben a harmadik novelláskötetnek, a Fuccsregény (Kriterion, 1989) és A Pálcikaember élete című novellafüzér (Polis-Kriterion, 1994) utáni harmadiknak. A Fuccsregény darabjainak hamvassága és kamasz-erotikája is visszaköszön e kötet elején, A Pálcikaember életének kulcsfogalmai is fel-felsejlenek: az álom, a képzelet, a másság, az alakmás, a kíváncsiság és a rejtély - és a rejtélyesség akarása. De mindenekelőtt az első regény, a Perényi szabadulása (JAK-Pesti Szalon, 1993) juthat eszünkbe. Ott lehettünk először tanúi az írói képzelet térben és időben határtalan utazásának, miközben az alaphelyzet a kísértetiesen Marosvásárhelyre emlékeztető Peremvároshoz láncolta az elbeszélőt.
Az első regény emlékezetes Nórája, a második regénynek, Az ég madarainak Xéniája és a legutóbbi regény Annája lett most szétírva az amerikai Maryben, a svéd Ursulában, a Pesten felbukkanó szomáliai nőben, a berlini Jolanda nővérben, a bolgár kalauznőben vagy a berlini vonat kisportolt, meztelen hasú nőjében. És mi a tanulság? Nem sok. Talán annyi, hogy óvakodjunk a vonatok peronjain felbukkanó nőktől. De főleg és mindenekelőtt a szomszéd nőtől.
